A címben is jelzett Tíz rózsaszirom tíz novella. Egy tőről fakadtak, egységes, szigorú morális értékrend szerint jelenítik meg az emberi lét keserves kérdéseit. A szerző a saját normái szerint teszi fel és válaszolja meg a kérdést: meg lehet-e bocsátani a kéjgyilkosnak, aki megölte a gyermekünket, mi a teendő, ha öngyilkos terroristák felrobbantják a repülőgépet, amin ülünk, helyre lehet-e hozni egy lelkileg és talán mentálisan sérült gyerekben a bizalmat, amit hozzánk hasonlók szinte automatikusan tönkretettek. Mit kezdjünk egy elszegényedett nagymamával, érdemes-e férfiból nővé változni, hogy anyánk mellett lehessünk, mi a teendő, ha pornószínésznőként megtudjuk, hogy halálos betegek vagyunk, s az orvos – nem szerelemből, hanem kötelességtudatból, együttérzésből – minket választ mutatós és gazdag barátnője helyett?
Péli Zsófia mindegyik írása egy választás, olyan csattanóval, ami csak annak lehet meglepő, aki nem ismeri a legmélyebb erkölcsiséget. Prédikációként is olvashatnánk ezeket a novellákat, eltévelyedve, vagy legalábbis elbizonytalanodva a szerteágazó döntés-lehetőségek között bátran fordulhatunk tanácsért ezekhez az írásokhoz. Egy moráltalan világban a kapaszkodót mutatják meg, a kompromisszum nélküli tisztaságot.
Mintha Kosztolányi, Márai, Mikszáth támadt volna föl, hogy erkölcsi kapaszkodót nyújtson nekünk. Halálosan pontos megfogalmazás, a magyar kispróza csúcsa a hihetetlen precizitással megfogalmazott tíz írás. Végtelenségig feszített érzések, a humánus gondolkodás, az emberség logikájának küzdelme a zavaros élet ellentmondásaival. Az arcunkba kiáltja, hogy hiába élünk más korban, ránk is érvényesek azok a normák, amik szerint őseink tisztességesek voltak. Történetek, amikben az emberség, a fájdalom, a tisztesség vergődik a lét, mások létének a közönyében.
|
